Bizonyosan először még igen,
Az útválasztás öröme Tied,
Aztán neki jön egy nagy kanyar,
Eldöntheti azt, hogy Ő mit akar.

Kezét még mindig fogva vele mész,
Majd látod jön egy újabb felkérdezés,
Mely a Te életed felé vezet,
Nyújtod-e még néki a két kezed?

A válaszod újra egy igen lesz,
Gondolván ezzel neki segítesz,
Hisz ami neked jó az neki is,
Letérni eme útról minek is?

Húzod magaddal álmaid fele,
Minek is foglalkoznál Ő vele,
Mindennél fontosabb a te célod,
Csakis magadért létezel és pont.

Ő meg szárnyát valahol letette,
Már nem emlékszik hova szegezte,
Te pedig hatalmas szárnyaidon,
Repkedsz port kavarva az utadon.

Ekkor jön újra egy új letérő,
S úgy érzed elhagyott az erő,
Magad mögé tekintve már bánod,
Ki veled indult útnak nem látod.

Szárnyad összehúzva porban húzod,
Tested szürke, meggyötört és nyúzott.
Szárnyaidat egy szegre akasztva,
Kötelet csomózol a nyakadra.

A bús magány vette körbe lelked,
Rájöttél már, hogy nélküle nem megy,
Vágyol hozzá, hisz Ő a segítőd,
Csak vele találod a kikötőd….

S egyszer csak ott van melletted,
Hogy szárnyaid kedvesen rád emelje,
Ragyog, fehér szárnyai fénylenek,
Eljött érted, hogy téged megmentsen.

Vers: Pauerka
A vers szerzői jogvédelem alatt áll.
Fotó: Pauer Katalin