S ahogy nézem árvaságát kacagok,
Hisz a réten magányos nem vagyok,
A fűszálak körbevesznek oly békésen,
Bár én társaságukat mégsem érzem.

Úgy vélem, most más van itt velem,
Megszólítom őt, bár régóta ismerem,
Ki vagy te, mond ki a neved ne titkold,
Némaságodból már ennyi elég volt!

– Én vagyok, ki e ruhát rád adta,
Hívtál, kérted nem más akarta,
Elméddel megteremtettél régóta már,
Bemutatkozom, a nevem a Magány.

Jöttem, s hoztam másokat is magammal,
Nem hagyunk többet egyedül magaddal,
Hívtad a többieket is kik itt vannak veled,
Szeresd meg hát a Gyűlöletedet.

Mit gondolsz, hányan vagyunk?
Míg csak szeretnéd békén nem hagyunk,
Megvédünk az álnok kedvességtől,
Tanulj inkább tőle, a bájos Irigységtől.

Most, hogy néhányunk nevét már tudod,
Talán az útirányt még megfordíthatod,
S bár menekülnöd hasztalanság,
Mert örökké veled lesz a Szomorúság.

Megy az úton véled még egy barátom,
Hűséges társad lesz majd meglátod!
Mert néked még ennyi bajtárs kevés,
Megszorítja kezed a Féltékenység.

Erős csapat, kőkemény elmegyilkosok,
Uram segíts, mert lassan beleroskadok,
Érzem, hogy van itt még velük valaki,
Lassan jön felém, egészen a lelkemig.

Elviszi messze tőlem mindazokat,
Kikkel oly rég annyira jóban voltam,
Simogatták feltörő bánatom,
Reményt adtak az igaz barátok.

Óh, hol vagytok ti, kik engem szerettetek?
Elhagytatok, kérdem én, merre mentetek?
Istenem halld meg szavam félek, de mitől?
Magától a mélybe húzó Félelemtől.

Elvisz a Sötétség, a Kétség a Kétségbeesés,
Lehúz a Múló Idő, a sorvadó Keserűség,
Mentsetek meg, nem akarom,
Hogy a Halál itt üljön a nyakamon.

– Gyere hát, itt vagyunk, hívtál bennünket,
Rajtad múlik csak, hogyan éled az életed,
Döntöttél e már?
Élet vagy a Halál?