Amikor még kicsi voltam…
Vissza-visszatérek gondolatban arra a helyre, ahol felnőttem.
Együtt játszottunk a barátainkkal a téren, pitypangot és százszorszépet szedtünk, hogy hazavigyük az Anyukánknak. Várat építettünk a homokozóba és egész nap rúgtuk a port a házak között, vagy dagasztottuk a sarat.
Fára másztunk, bújócskáztunk és fogócskáztunk.
Bosszantottuk a csőszt -aki az egyikünk papája volt- sokszor menekülve rohantunk előle, nehogy elkapjon bennünket a csínytevéseinkért.
A kor nem aggasztott bennünket, élveztük minden pillanatát.
Nem mérgelődtünk azon, ha esett az eső, vagy szakadt a hó.
Ám azok a fák közben kidőltek.
Az a tér, az a homokozó és azok a poros ösvények nyomtalanul eltűntek ahol futkostunk, és azok a bokrok sincsenek már, melyek rejtekhelyet biztosítottak.
Mi pedig lassan elérkeztünk életünk deléhez.
Gondolatban gyere velem sétálni és beszélgessünk el az elmúlt időkről, melyek még mindig élnek bennünk, amelyeket szívünk mélyén őrzünk!
A világ lassan mássá válik körülöttünk, de most is szép.
A parkokban új fák növekednek, és csinos játszóterek épültek.
Néha télen esik a hó, néha meg tavasszal, de így van ez jól.
Nyáron néha be kell fűteni, és van hogy olyan meleg van, mint a sivatagban, de így van ez jól.
Időnként elsétálok arra ahol laktunk.
A még megmaradt öreg fák alatt megállok egy pillanatra, vagy épp egy kopott piros padra leülök és visszatérek gondolatban a régi időkbe, újra eljátszva mindazt, ami már a múlt martaléka.
A házak figyelnek, mind néznek ilyenkor.
Megismernek.
Talán szólnak is hozzám…
Látják azt a kislányt, aki akkor huncut mosolyával, -mint egy sereghajtó- futott a többiek után….
Pauerka